2020. nov. 16.


Vallanék

 

Valamikor

Valahol

Valakinek

Valamit

 

Vele

Valamire

Valaha

Valameddig

 

Vele

Valamikép

Valamivel

Valamerre

 

Vele

Valahonnan

Valahová

Valahányszor

 

Vele

Valamiként

Valamennyit

Valamiért

 

Vele

Valahára

Valahogy

Valakivé.

 


Halotthoz

Hagyd, hogy fájjon ami fáj,
Többet tudsz mint bárki más,
Úgysem hallod sóhajom.
Oly keveset szólalok.

Szelídséggel várom én,
Míg szememből bíbor fény
Megtörik, hisz roskatag,
Hogy ragyogni lássalak.

Hagyd, hogy fájjon ami fáj,
Többet tudsz mint bárki más,
Úgysem hallod sóhajom.
Oly keveset szólalok.

Surmog hetykén romlott gyász 
Ő törékeny, de ádáz.
Vétkes karom engedd el
Téged szorít: -Engedj el.

Esti fények kopognak.
Tétova léptek morognak.
Sunyi végzet most delel.
Ma kezed közt alszom el.





Elveszett remény

Halványul az ég kékje,
már a remény melenget.
Fájdalmat érzek végre,
oly sokáig voltam üresedett.
Erősödik bennem valami, 
tán a megalkuvás.
Többet adtam kevesebbért,
nem nyertem vásár fiát.
Vándor útra tér, az ember haza:
Legyek útnak tántorgó vándora!
Tébolyult lényem magja
gletteli magát századszorra.
A remény fonala esztelen
hiába lesz mérete óriás,
hisz heverő lényem fesztelen
jár, egy elveszett rabszódiát.

Lopás..


     Csak sétáltunk a nappal kényeztetett úton, jobboldalt zöld törzsű fák, baloldalt pirult kemény föld. Mindketten tudtuk, most, így, itt, hallgatni kell. A belső csendre, a hívó szavakra, a fa merevségére, a föld zizzenésére. Eszembe jutottak a bajaim, nem találtam képleteket rájuk, folyton egy elvesztett barát emléke kavargott zubogva a fejem sövényes árkában. Ő csak nézte a fákat, a földeket,  a szántást, a veteményt. Egészen átlátott a patakon túli kapásokig: ,,Irma csinálja az árkot, Gyula le van ülve". Baktattunk fel  dombra, meg-meg  álltunk, megszusszantunk.  Elértünk az erdő szájához, gondolkodás nélkül bementünk

    -Milyen..

    -Az.

Tovább haladva, gödröket láttunk, s már bekerített az erdő szája, a fogain lépkedtünk csendben, egy ágra se volt szabad lépni, nehogy megbántsuk a harmóniáját és a maga körkörös mozgását ennek az ártatlan helynek.

    -Itt jó lesz?

    -Tovább.

    Már zördültünk is, vitt a minket átfogó érzés. Erdő illat volt, de nem az a fajta, hogy fák illata, hanem  egyszerre minden: a kis ibolya, a túrvirág, a moha, a madár, a fatörzs, a fa. Betöltött egészen a szívemig minden illat.

    -Jó lesz itt, csak a falevelek.

    -Már is.

    Pattant is minden, zuhogott csendben a mozgás.

    -Ne kopogtass.

    -Nem szabad?

    Folytonos dologba kezdtünk, én tettem, ő intézte. Néha egymásra néztünk, ott akartam ragadni ebben a  helyzetben,  tán örökre. Minden mozdulat, minden pisszenés, minden buzogás, minden kongás csak az enyém volt, és én nem akartam ereszteni, sohasem akartam. De ilyenek vagyunk mi, nem tudom  micsodák, nem azt tesszük amit szeretnénk, hanem ami jobb, ami  fellazítóbb.

Befejeztük, megfordultunk:

    -Milyen…

    -Az.

    Léptünk úton nyomon, hagytuk is békén az erdő fogsorát, a szép ajkát, a szája szélét. Elindultunk hazafele, lihegve jöttünk.

    -Csend van

    Hatalmas volt, nem az a kongó csend, hanem a szabadító.  Csak szívem zakatolt, végre megtaláltam azt amit kerestem, ami rég hiányzott: a kis dombok, a kis völgyek, a kis fák, kis füvek, kis elvárások, nagy szívek. Arra a pillanatra megtaláltam a nyugtom. Elfeledtem mindent, a táj járt át, a lábújjamtól egészen a leghosszabb hajszálamig.

    Öröm volt, egy olyan emberrel, mint a nagyapám, aki csendjében is megfog, az erdő szája szélén át, annak ajkain túl, a fogzománcáról letérve földet lopni belőle.

 



 

 

 

Alkonyodik

Látod-e a megérett alkonyokat?
És a meg nem értetteket?
A nyakatekert viharokat?
Az édesded csendeket?
A féltve őrzött álmokat?
Látod-e az alkonyaimat?
Azoknak lágy napsugarát?
A kusza holnapjaimat?
Azoknak vágyból szőtt bajuszát?
-Látod-e megfullad a ma.-
Lesz-e újra holnap, ha a mai régi?
Lesz-e benne ember?
Lesz-e valaha nyugta néki?
Lesz-e boldog egyszer?

Lesz-e ki karát nyújtja, és ki?