Vallanék
Valamikor
Valahol
Valakinek
Valamit
Vele
Valamire
Valaha
Valameddig
Vele
Valamikép
Valamivel
Valamerre
Vele
Valahonnan
Valahová
Valahányszor
Vele
Valamiként
Valamennyit
Valamiért
Vele
Valahára
Valahogy
Valakivé.
2020. nov. 16.
Halotthoz
Hagyd, hogy fájjon ami fáj,
Többet tudsz mint bárki más,
Úgysem hallod sóhajom.
Oly keveset szólalok.
Szelídséggel várom én,
Míg szememből bíbor fény
Megtörik, hisz roskatag,
Hogy ragyogni lássalak.
Hagyd, hogy fájjon ami fáj,
Többet tudsz mint bárki más,
Úgysem hallod sóhajom.
Oly keveset szólalok.
Surmog hetykén romlott gyász
Ő törékeny, de ádáz.
Vétkes karom engedd el
Téged szorít: -Engedj el.
Esti fények kopognak.
Tétova léptek morognak.
Sunyi végzet most delel.
Ma kezed közt alszom el.
Elveszett remény
Halványul az ég kékje,
már a remény melenget.
Fájdalmat érzek végre,
oly sokáig voltam üresedett.
Erősödik bennem valami,
tán a megalkuvás.
Többet adtam kevesebbért,
nem nyertem vásár fiát.
Vándor útra tér, az ember haza:
Legyek útnak tántorgó vándora!
Tébolyult lényem magja
gletteli magát századszorra.
A remény fonala esztelen
hiába lesz mérete óriás,
hisz heverő lényem fesztelen
jár, egy elveszett rabszódiát.
Lopás..
Csak sétáltunk a nappal kényeztetett úton,
jobboldalt zöld törzsű fák, baloldalt pirult kemény föld. Mindketten tudtuk,
most, így, itt, hallgatni kell. A belső csendre, a hívó szavakra, a fa
merevségére, a föld zizzenésére. Eszembe jutottak a bajaim, nem találtam
képleteket rájuk, folyton egy elvesztett barát emléke kavargott zubogva a fejem
sövényes árkában. Ő csak nézte a fákat, a földeket, a szántást, a
veteményt. Egészen átlátott a patakon túli kapásokig: ,,Irma csinálja az árkot,
Gyula le van ülve". Baktattunk fel dombra, meg-meg álltunk,
megszusszantunk. Elértünk az erdő szájához, gondolkodás nélkül bementünk
-Milyen..
-Az.
Tovább haladva,
gödröket láttunk, s már bekerített az erdő szája, a fogain lépkedtünk csendben,
egy ágra se volt szabad lépni, nehogy megbántsuk a harmóniáját és a maga
körkörös mozgását ennek az ártatlan helynek.
-Itt jó lesz?
-Tovább.
Már zördültünk
is, vitt a minket átfogó érzés. Erdő illat volt, de nem az a fajta, hogy fák
illata, hanem egyszerre minden: a kis ibolya, a túrvirág, a moha, a
madár, a fatörzs, a fa. Betöltött egészen a szívemig minden illat.
-Jó lesz itt,
csak a falevelek.
-Már is.
Pattant is
minden, zuhogott csendben a mozgás.
-Ne kopogtass.
-Nem szabad?
Folytonos
dologba kezdtünk, én tettem, ő intézte. Néha egymásra néztünk, ott akartam
ragadni ebben a helyzetben, tán örökre. Minden mozdulat, minden
pisszenés, minden buzogás, minden kongás csak az enyém volt, és én nem akartam
ereszteni, sohasem akartam. De ilyenek vagyunk mi, nem tudom micsodák, nem
azt tesszük amit szeretnénk, hanem ami jobb, ami fellazítóbb.
Befejeztük,
megfordultunk:
-Milyen…
-Az.
Léptünk úton
nyomon, hagytuk is békén az erdő fogsorát, a szép ajkát, a szája szélét.
Elindultunk hazafele, lihegve jöttünk.
-Csend van
Hatalmas
volt, nem az a kongó csend, hanem a szabadító. Csak szívem zakatolt,
végre megtaláltam azt amit kerestem, ami rég hiányzott: a kis dombok, a kis
völgyek, a kis fák, kis füvek, kis elvárások, nagy szívek. Arra a pillanatra
megtaláltam a nyugtom. Elfeledtem mindent, a táj járt át, a lábújjamtól egészen
a leghosszabb hajszálamig.
Öröm volt, egy
olyan emberrel, mint a nagyapám, aki csendjében is megfog, az erdő szája szélén
át, annak ajkain túl, a fogzománcáról letérve földet lopni belőle.
Alkonyodik
Látod-e a megérett alkonyokat?
És a meg nem értetteket?
A nyakatekert viharokat?
Az édesded csendeket?
A féltve őrzött álmokat?
Látod-e az alkonyaimat?
Azoknak lágy napsugarát?
A kusza holnapjaimat?
Azoknak vágyból szőtt bajuszát?
-Látod-e megfullad a ma.-
Lesz-e újra holnap, ha a mai régi?
Lesz-e benne ember?
Lesz-e valaha nyugta néki?
Lesz-e boldog egyszer?
Lesz-e ki karát nyújtja, és ki?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)